2007 november 25. | Szerző: Kamillosz
Ez lennék én?:) Valahol igen…
- Lelkes, bízik az intuícióiban, igényli a romantikát, keresi az igaz énjét, értékeli a tartalmas kapcsolatokat és a bölcsesség megszerzéséről álmodozik
- Szereti magában, hogy szeretetteljes, kedves és őszinte
- Hajlamos az adakozásra, a spiritualitásra fogékony, megbízható, a kiteljesedésre koncentrál
- Párkapcsolatát intenzíven éli meg, gondoskodó szülő és inspiráló vezető
Erősségei: nagyon ügyesen teremt harmóniát a munkahelyen és a kapcsolatokban. Észreveszi, hogyan lehet mások kedvében járni.
Szereti: érzelmeket, emberek közötti harmóniát, spiritualitást és fantáziát, másokkal való interakciót
Nem szereti: veszekedést és viszálykodást, azokat, akik többre tartják a szabályokat, mint az embereket, ha valaki érzéketlen mások érzelmei vagy szenvedési iránt, a versengést
Amit más típusok nem szeretnek benne: túlérzékeny mások érzéseire, túlzottan empatikus, elrugaszkodottnak és bolondosnak tűnhet mások számára
Az “idealista” az a temperamentum típus, amelyik szenvedélyesen el van foglalva azzal, hogy fejlődjön a személyisége, hogy megtalálja ki is ő valójában és hogyan hozhatja ki magából a legtöbbet. Ez az önismeret iránti éhség vezérli a fantáziáját. És másokat is segíteni akar, hogy tegyék meg ugyanezt az önismereti utat. Az idealistának így legmegfelelőbb emberekkel dolgozni, akár az oktatásban, akár tanácsadásban, újságírásban, minisztériumokban jól teljesítenek. Segít másoknak megtalálni a helyüket az életben, gyakran ösztönözve másokat, hogy találják meg igazi önmagukat és használják ki a bennük rejlő potenciálokat.
Az idealista biztos benne, hogy az együttműködés a legjobb útja annak, hogy mindenki elérje a célját. A konfliktus és konfrontáció elkeseríti, mert úgy érzi szükségtelen gátakat épít emberek közé. Álma, hogy harmonikus, gondoskodó interperszonális kapcsolatokat tudjon kialakítani, és hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy más emberek kapcsolatában is ezt elérje. Ez az emberek közti harmónia romantikus ötletnek tűnhet, de az idealista gyógyíthatatlan romantikus, aki inkább arra fókuszál, hogy “mi lehetne”, ahelyett hogy mi van valójában az itt és mostban. Abban hisz, hogy az élet tele van lehetőségekkel, amiket csak ki kell aknázni. Nagyon etikusan cselekszik, magas mércéket állít fel magában arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Az élet spirituális vagy misztikus dimenziója, a “láthatatlan”, sokkal fontosabb számára, mint az anyagi dolgok.
Kapcsolatait áthatja a jóakarat és a szeretet. Hisz abban, hogy segítenie kell másoknak. Általában kevés, de nagyon bensőséges barátai kapcsolatai vannak, a gyerekeivel különlegesen mély kapcsolatra vágyik, szerelemi életében, pedig lelki társat keres, olyan partnert, akivel érzelmileg és spirituálisan kapcsolódni tud, megosztva a legmélyebb érzelmeit és a bonyolult belső világát.
A lakosság kb. 20-30 %-a “idealista” típus, ami nagyon jó, mert insprilája a többieket lelkesedésével és idealizmusával.
2007 október 15. | Szerző: Kamillosz
| “Különös paradoxon, hogy akkor válok képessé a változásra, amikor végre olyannak fogadom el magam, amilyen vagyok.” |
(Carl Rogers) Megfontolandó és elgondolkodtató! Szerintem mindenkinek! |
Túl egy újabb hétvégén
2007 október 15. | Szerző: Kamillosz
Úgy érzem, hogy a válás feldolgozásának több szakasza van.
Egyszer már azt hittem, hogy totál túl vagyok rajta, azonban a mostani egyedül töltött hétvége (mert, hogy apás hétvége volt) után, amikor is jutott időm magamra is, és a kis lelkem ápolására, rájöttem, hogy dehogy voltam túl. Olyan mintha most egy tisztásra érkeztem volna egy hosszú, kemény bolyongós időszak után, ami bizony akárhogy is szépítenék rajta, 3,5 év volt. Most állok a tisztáson, és várok, megpihenek, energiával töltődöm fel. Hogy valaki betéved-e a tisztásomra, vagy pedig egyedül indulok majd tova, hát ezt nem lehet tudni, de most úgy érzem, hogy végre egyedül is teljes ember vagyok. Eddig mindig nagyon AKARTAM, és igen, itt volt a baj, hogy AKARTAM, hogy legyen mellettem is valaki, és mivel nagyon AKARTAM, épp ezzel el is űztem mindenkit, mert hirtelen mindenkire akkora szeretet csomagot zúdítottam, hogy jó, hogy nem fulladt bele. Sokat meditálok mostanában, meg agykontrollozom. Vallásom is megvan, és elég sok ilyen irányú könyvet is olvastam az elmúlt időkben. Most épp Coelho Zahírját olvasom, és igen elgondolkodtató, amiket ír időnként. Én is végig mentem lelkiekben azon, amit ír, és most erőt ad, és felnyitja szemem, hogy nem vagy ám egyedül, és ahhoz, hogy igazán láss csukd be a szemed! Nekem is volt egy Zahírom, még pedig az exem, aki után rohantam, akit nem tudtam ereszteni, aki lekötött, azonban most már eleresztettem, már nem ragaszkodom hozzá, sőt, simán mint bárkimásra rá tudok nézni, mindenféle érzelem nélkül. Se harag, se kérdés hegyek, se szeretet, se utálat nincs bennem már iránta. Most már Ő is csak egy ember, akihez valaha közöm volt.
És ez jó!
Kiváncsi vagyok
2007 október 11. | Szerző: Kamillosz
Kiváncsi vagyok és szeretném tudni, hogy milyen lehet állva pisilni. Ha csak egy napra válhatnék férfivá, ez tuti benne lenne a pakliban, amit kipróbálnék. Oké-oké, tudom, hogy nő létemre is pisilhetek állva, de az nem olyan, mert mi történik? Végig folyik a lábamon, vagy mindent elnyelő terpesz nagyságot kell tudnom produkálni, hogy még se így történjen. Na de egy férfi ezzel szemben? Bármikor bárhol előkaphatja, és még akár rajzolni is tud pisilés közben, akár a szerelme nevét is.:) Ugye milyen romantikus?:) Ja, hogy ilyet nem látunk?:) Persze, hogy nem, hiszen a férfi nem egy szerelmes típus, na meg bevallani ilyet????? Á, azt nem lehet, még mit szólnának a haverok. Inkább házisárkánynak hívják szerelmük tárgyát.:)
Na de tuti jó dolog az állva pisilés, és én ezt ebben az életben biza meg nem tudom, hogy milyen… na de majd szólok az “öregnek”, hogy következő életemben az én lábam között is legyen egy kis nyúlvány!:)
Anya nem akarok
2007 július 11. | Szerző: Kamillosz
Anya nem akarok az Apához menni!-mondta a gyerek, miközben az anya tudta, hogy ez lehetetlen. Kisfiam én nem erőszakoskodom, Tőlem itthon maradhatsz, megoldom, hogy legyen ki vigyázzon Rád, mondta az anya miután már 2. hete hallgatta a gyermekének ezen kérését minden nap. Először még próbálta rábeszélni a gyereket, hogy jó az apánál, meg biztos visz kirándulni, meg mentek ide-oda, stb. De az apa nem beszélget velem, és nem játszik velem, kontrázott ilyenkor a gyermek. Egy idő után az anya beletörődött, és próbálta megszervezni, hogy ha az apa belemegy, hogy ne vigye el a gyereket, akkor a nagyi álljon készenlétben, hogy vigyázzon a gyerekre. Persze mélyen belül tudta, hogy az apa úgy is el fogja vinni. Ahogy közeledett a nap, annál többször mondta a gyerek, hogy nem akar menni, és fogta a dolgot egyre könyörgőbbre. Végül már ott tartott a gyerek, hogy elbújik, hogy ne találja Őt meg az apja. Aztán eljött a nap… egész nap görcsben volt az anya gyomra. A gyerek meg egyre letargikusabb, de mellette bizakodó, hogy Ő akkor is megmondja, és nem fog menni. Aztán eljött az idő, és megállt az autó. A gyerek fejet lehorgasztva ment ki, és közben fogta az anya kezét.
-Apa nem megyek Veled! Nem akarok hozzád menni!
-Mi az, hogy nem jössz?
-Nem akarok, nem szeretnék. Itthon akarok maradni az Anyával.
-De miért nem akarsz jönni?
-Mert nem szeretnék, és mert nem érzem jól magam Nálad!
-De akkor is eljössz Velem!
-De nem akarok! – mondta a gyerek és közben odabújt az anyjához, és átölelte az anyja lábát.
-Ennyit megtehetsz apádért, hogy 1 évben 2 hetet vele töltesz! Nekem nem jut belőled több, mint évi 2 hét, különben meg csak a fényképed van.
-Nem baj, Én akkor sem akarok menni!
(közben az anya fején átfutott, hogy igen, évi 2 hét jut, mert elhagytad a családot! De ezt az évi 2 hetet, sem csak a gyerekkel töltöd, hanem viszed a ribit is, akit a gyerek ki nem állhat! Ha annyira odavagy a gyerekért, akkor talán ezt a két hét lehetne tényleg csak a gyereké!!!!!) – de nem mondta ki a gondolatait hangosan, mert nem akart vitába szállni, bonyolódni ezzel az emberrel, akit egykor szeretett, ma meg olyan számára, mint egy vadidegen. Hangosan csak ennyit mondott:
-Ha nem akar menni a gyerek, akkor nem kell mennie, Én nem erőszakoskodom, hogy elvidd. Megoldom a felügyeletét! Tőlem itthon maradhat!
-Akkor is elviszem, mert jogom van hozzá! Maximum, ha nem érzi jól magát, és haza akar jönni, akkor visszahozom!
-De Én akkor sem akarok Veled menni! Anyával szeretnék maradni! Itthon olyan jó!
és ment még ez így vagy félórán keresztül, míg végül ez-az beígérésével, hogy majd ennyit meg annyit beszélget, foglalkozik a gyerekkel… míg végül a gyerek beletörődve, könnyekkel a szemében beült az autóba.
-Anya ugye telefonálsz minden nap?
-Igen hívlak! Mikor hívjalak? Reggel, vagy este?
-Reggel anya! Szeretlek!
-Én is szeretlek Kicsim! Vigyázz magadra és fogadj szót apádnak!
Hosszan integetett, és küldte a puszikat az anyjának, míg az anya torkát a könnyek fojtogatták, és alig várta, hogy bemenjen a lakásba, ahol utat adott a könnyeinek. Egyedül maradt, ha csak 2 hétre, de akkor sincs senki, aki azt mondja, hogy anya éhes vagyok, anya…anya… anya… és akkor, és tudod, és anya… és anya… és nincs ki csacsogjon, csak a néma csönd van a házban, és piszkosul hiányzik. Igen! A fiam hiányzik!
Elvoltam
2007 június 20. | Szerző: Kamillosz
Elballagott a gyermekem az oviból. Megfogadtam, hogy nem fogok bőgni, mert Én olyan vagyok, hogy szoktam… szóval Én most akkor sem bőgök, és kész. Kezembe vettem a kamerát, és azon keresztül szemléltem az eseményeket. Természetesen a fiam az ablak elé állították, hogy minél kevésbé sikerüljenek a képek, és a felvétel. Na de kicsin nem akadunk fel, nagyon meg minek. Így gondoltam, legalább még inkább elfoglal, hogy minél jobban sikerüljön a felvétel, még kevésbé fogok tudni a műsorra figyelni, tuti nem sírok. A fenéket nem. Bírtam egészen addig míg ki nem állt a fiam, és el nem kezdte mondani a búcsúversét. Akkor ott eleredtek a könnyeim. Annyira édes volt, és annyira szép. Állt ott, és fennhangon mondta, hogy Napos kötényemben nem leszek már napos, de megtanulom, hogy milyen a hatos. Aztán persze, jött utána még egy pár sor, hogy torkát fojtogatja a sírás, szemében könnyek égnek, nehéz a búcsúzás… na Nálam itt eredtek el a könnyek. Na de a műsor végén mikor megkérdezte a gyerek, hogy Anyuci Te sírsz? Á dehogy, csak belement valami a szemembe. 🙂 Ugye ez nem nagy füllentés?:) Persze egyedül voltam a ballagáson is, na nem mintha apukának szóltam volna. Ha Ő nem kérdezte, hogy mikor lesz, akkor Én minek szóljak neki? A szavalóversenyt tudta, hogy mikor lesz, még sem jött el… Amikor így látom a kifelé boldog családokat… mert, hogy aztán valóban boldogok-e, azt nem tudhatom. Szóval, mikor ezeket látom, olyankor mindig összeszorul a szívem, hogy nekem nem adatott meg, az Én fiamnak apa nélkül kell felnőni. Na meg tényleg az egyetlen boldogságot az életemben most a fiam adja.
Na de azért most hétvégén, kb. 2 héttel a ballagás után, apuka megkérdezte, hogy mikor lesz a ballagás. Mondom neki, már volt… na erre olyan képet vágott, hogy ha azzal ölni lehetett volna, akkor most nem írkálnék itt. Miért nem szóltam neki? Mondom, miért kérdezted, hogy mikor lesz? Még az sem érdekelt, hogy a gyerek egyáltalán megy-e iskolába. Erre persze már nem tudott mit mondani. Helyette jött azzal, hogy majd nyaraláskor elhozza a gyereket Nekem a nőjével. Na mondom, akkor most ácsi, mert nem vagyok rá kiváncsi. Erre persze… Jaj már miért nem tudod magad túltenni ezen? Szerintem más sem nagyon tudná, ha az életét derékba törik. Jó, hogy ne ebéddel, főleg több fogásossal várjam a nőjét. Ha eddig a ribi nem volt kiváncsi rám, akkor most már tünjön a pokolba, mert megtépem. Okozott már elég kellemetlenséget, szomorúságot, így ha lehet ne is lássam. Ő lesz az egyetlen ember, akinek soha nem fogok tudni megbocsájtani. Aki miatt a pokolra fogok kerülni, mert megbocsájtani tudni kéne, azonban nekem nem megy. A ribinek nem.
Elgondolkodtam
2007 május 31. | Szerző: Kamillosz
Ami lehet, hogy kár volt, mert szőkén, meg még nőként is, hát lehet, hogy ilyet nem kellene, mert belefájdul szép kis fejecském.:) Na szóval reggel befelé a dolgozóba miként jöttem, szépen, csinosan, dagin, szemkifestve, haj lógvahagyva, retiküllel a vállamon, állva a 6-os villamosan, nézve kifelé az ablakon és vizslatva, bámulva utastársaim arcát.. na szóval miután írtam egy ilyen csinos kerek, körmondatot a lényegre térve. Szóval mikor jöttem befelé, elnéztem az embereket, hogy mindenki, milyen morrózusan áll a villamoson. Egy mosoly nincs az emberek arcán, vagy az, hogy látnád, hogy él, hogy figyel arra mi történik körülötte. Kicsit csodálkozom, hogy még a fiatalok sem. Emlékszem, hogy Én anno már kora reggel hülyültem a barátnőimmel, és nevettünk, poénkodtunk. Ha meg az nap fontos vizsga volt, akkor tanultunk, és egymásnak, egymást javítva, felváltva mondtuk a tananyagot. Éltünk. Azonban ma… mindenki csak néz ki a fejéből, nem figyelve arra, hogy a másik nem tud kapaszkodni, mert mi úgy állunk, és csak egy fél lépést kellene odébb menni, és már is tudna kapaszkodni, de mi nem. Mi csak állunk és nézünk ki a fejünkből. Miért lett ilyen ez a társadalom? Vidámsággal, jókedvvel mindent sokkal könnyebb túlélni, és átvészelni (még a nehéz anyagi helyzetet is, ha épp az a rossz kedvünk okozója). Nem csodálkozom a sok depressziós, magába fordult emberen, mert nem is élnek társadalmi életet. Mindenki a saját kis életébe begubódzik és úgy gondolja, hogy akkor ennyi ami fontos. Pedig ha szétnéz az ember a világban és látja, hogy másnak milyen gondjai bajai vannak, akkor akár a másik baja elterelheti a figyelmet a sajátról, és akár együtt meg lehet oldani mindkettő ember problémáját. Ja, hogy ehhez kompromisszum késznek, és segíteni akarónak kellene lenni? Na ez már más kérdés. Ez itt a nagyobb baj, hogy abszolút nem nézik az emberek a másikat embernek. Itt valami társadalmi agymosásra lenne szükség, és utána elárasztani az agyakat a jobb eszmékkel, és normálisabb emberi értékekkel, tulajdonságokkal.
Én szeretek segíteni másokon. Úgy érzem, hogy azzal mindig valami jót teszek, és ha már látok a másik arcán egy halovány mosolyt, akkor tudom, hogy valami jót már tettem, és a másiknak az jól esett, és talán jó emlékeket hagyok valahol mélyen a tudatában. Mert egy mosollyal akár a világot is meg lehet váltani… Szerintem.
Sport
2007 május 30. | Szerző: Kamillosz
Azonban napok óta minden este becsületesen letekerem a magam 35 percét. Az első tekerés után jobb kedvem volt, és most egy pár nap után észrevettem, hogy tekerés közben növekedett a kezdeti sebességhez képest 5-tel a tempóm. Ez most vajon a fene nagy belejöveteltől volt tegnap, vagy pedig pusztán, hogy kicsit hűvösebb volt és emiatt bírtam jobban?:) Nem tudom, de így sokkal több kalóriát égettem el… (bár 35 perc bicaj 120 kcal… igaz ez?:( ). Aztán ami még meglepő volt számomra, hogy nem voltam annyira fáradt, és ma reggel teljesen üdés és fitten szaladtam fel a metróból a lépcsőn. Valahol csak reménykedni tudok, hogy ma este is lesz időm tekerni, mert ma program van, kell mennem szülőire.
Ja és ami a lényeg! 2 kg-mal kevesebbet mutatott ma a mérleg reggel!:)
Este az egyik társkeresőn igen érdekes levelet kaptam… igazából nem tudom, hogy az illető honnan szedte, azt amit, ugyanis nem olvasott Rólam, Tőlem el semmit… és olyan volt, mintha üzenni szeretett volna, hogy türelem, meg nem zártam le a múltat stb. Most vagy valaki szórakozik és csinált egy új reget, vagy nem tudom. De akkor is érdekes volt. Persze, mikor rákérdeztem, hogy miből is vonta le a következtetéseit arra nem válaszolt. Lelkileg úgy érzem jobban vagyok, és most már igazán udvarolhatna valaki.:) Várom a nagy Ők jelentkezését. Eh, azonban lehet, hogy ezt csak várhatom…:) De azért csak akad még szinglipasi:)
Szomorkásan
2007 május 29. | Szerző: Kamillosz
Nem tudom mi van Velem hetek óta. Kilátástalannak érzek mindent. Legfőképp a párkapcsolatbani létemet. Nem látok fényt az alagút végén, vagy egy szilárd talajt az ingoványosban nem érzek. Csak bolyongás, és tanácstalanság. Hiányzik egy társ, hiányzik, hogy valakihez odabújjak, hogy valaki megsimogasson, hiányzik egy mellkas, egy ölelő kar. Nem, nem a szex hiányzik, nehogy azt higyje valaki. Az valahogy kihalt, mármint annak a hiánya. Először hiányzott, ma már nem… Gondolom alkalmazkodott a testem ahoz, ami nincs. Azonban a törődés, a szeretet, az nagyon hiányzik. Csak egy picit… csak egy nagyon picit. Az eddigi tapasztalataim alapján úgy érzem, hogy a még szabad harmincas férfiak mind anyuka szoknyáján ülnek, el vannak kapatva, vagy pedig soha nem akarnak egy normális kapcsolatot, csak szex… Egyszerűen nem tudom, hogy kirívó vagyok a tömegben, hogy Én egy normális életre vágynék? Tudom nehéz azt egy férfinek elfogadni, hogy egy nőnek már van gyereke, és ha a nővel el kezdene foglalkozni, akkor ott kapna már egy gyereket is, egy vadidegen férfitől. Ráadásul valamilyen szinten ennek a férfinek kellene felnevelnie a gyereket a nővel, de kérem ez annyira nagy dolog, és annyira nehéz lenne? Engem nem zavarna, ha a férfinek lenne gyereke. Akkor sem, ha Vele élne. De itt se férfi, se gyerek. Elgondolkodtam a hétvégén azon is, hogy hol és mit rontottam, esetleg rontok el, hogy ezt kapom az élettől. Itt vagyok 31 évesen egy kisgyerekkel egyedül. A volt férj él mint Marci hevesen, boldogan. Nekem meg itt van a magány, és a minden napi harcok. Mivel vagyok Én rosszabb ember, mint Ő?
Tudom, szokták mondani, hogy ahhoz, hogy az ember boldog legyen először szenvednie kell, mert akkor fogja igazán értékelni a dolgokat, de kérem meddig? Én már 3 éve várok, és “szenvedek”… de ahogy elnézem Magam még a következő 10 évben is szenvedni fogok, pedig szeretnék egy családot… Nagyon:( Lehet ez a baj.
Vége lehetne már
2007 december 3. | Szerző: Kamillosz
Valahogy így karácsony közeledtével mindig eluralkodik rajtam a depi. Ennek egyik, és talán legfőbb oka, hogy folyamatosan mindenhonnan a szeretet csöpög, felturbózzák az egészet, és másról sem hallani, hogy ki mit kap a PÁRJÁTÓL. Én meg alig várom, hogy vége legyen az ünnepnek mióta egyedül vagyok. Nekem nincs a fa alatt ajándék, mert nincs kitől. A gyerek még kicsi hozzá, hogy ajándékot vegyen nekem, így nekem üres a fa alja. Arról meg nem is beszélek ami magány akkor kap el, mikor egyedül fekszem le az ünnepek alatt, sőt, mikor az apja elviszi és én teljesen egyedül maradok. Ezelőtt 4 évvel el nem tudtam képzelni, hogy mennyire rossz azoknak a karácsony, akik egyedül vannak, ma már tudom, és még mindig nem olyan rossz, mint aki teljesen egyedül van. Ez a karácsony lesz a 4., amit társ nélkül a gyerekkel kettesben töltök, majd egyedül. Hozzá szokhattam volna már, de valahogy nem megy. Ha az ünnepre gondolok összeszorul a torkom, és bőgni tudnék. Igazságtalannak érzem a sorsot ilyenkor, mert nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki mindezt. Itt vagyok 31 évesen, és kutyának sem kellek már. Lefutott, kifutott széria vagyok, kis gyerekkel meg akár le is húzhatom magam, mert kutyának sem kellek. Csak lenne már vége az ünnepnek, mert különben nem érzem ezt a hiányt, de ilyenkor felerősödik.
Na ez most egy depis bejegyzés:))))))))))))).
Oldal ajánlása emailben
X