Öröm

2007 május 24. | Szerző: Kamillosz |

 Az Én fiam mondta a leghosszabb verset, és szegénykém utolsó előttiként került sorra. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, de szép és nagy, és okos fiú volt. Ott állt, anyai szemeim könnyben, hogy igen, az Én fiam. Az Én pici fiam, aki most született, már szavalóversenyen van. Ott állt, és először alig tudott hangot kicsikarni a torkán… Aztán belelendült. És csak mondta, csak mondta, Én meg csak néztem, és büszke voltam rá. Hát még az eredményhírdetésnél… ugyanis második lett. Alig tudtam elhinni, bár mélyen belül éreztem, ha nincs megbundázva a dolog, akkor dobogósnak kell lennie. Minden gyerek kapott valami kis ajándékot, mikor is megszólalt a fiam, hogy Engem már sosem hívnak?:) Magamban csak örültem, hogy ha minél később hallom a nevét, annál jobb az eredménye. Míg végül már teljesen magába roskadt, hogy Ő nem fog kapni semmit, mikor mondták a nevét. Gyerekként nem fogta fel, hogy nem a jókkal fogják kezdeni, hanem azokkal akik vígaszdíjat kaptak. Na de amikor jött le, annyi ajándékkal, hogy alig fért el a kezében, láttam, hogy ragyog a kis arca, és nagyon boldog.:) Aztán utána szégyelte, hogy második lett… bújkált, hogy ne mutassuk meg senkinek, zavarban volt, hogy ügyes volt.

Aztán azért az örömbe üröm is vegyült, ugyanis az apja arra nem vette a fáradtságot, hogy felhívja a gyereket és megkérdezze mi volt, hogy sikerült. Kedden volt a verseny, ma már csütörtök… és még nem keresett minket. Biztos nem ér. Ma próbáltam hívni, de a telefont sem vette fel, ezt pedig akkor szokta, ha a nőnél van. Egy telefont nem ért meg neki a gyerek.. Sajnálom, pedig Neki nagy örömmel mesélte volna a gyerek, hogy mi volt. Na mindegy… fáj, de tudomásul kell venni, hogy nem érdekli mi van a gyerekkel.

Azért remélem, hogy nem minden elvált apa ilyen, és nem mindenhol ez a bevett szokás, amit itt az apa produkál…