…

2009 október 2. | Szerző: Kamillosz |

 Egyedül vagyok, magányos… Annyira letargikus érzés kerített hatalmába és nem tudok szabadulni. Egyedül vagyok, lassan 2 éve nem találkoztam senkivel. 1,5 éve aggódás az életem, senkivel nem tudom megbeszélni a bajaimat. Féltem anyut, aggódok, pedig az orvosok szerint jól van, de mégis annyira itt lebeg, hogy bármikor történhet valami rossz, valami kiszámíthatalan, mint ahogy jött az az infarktus is.

Gondolkodtam az életemen is. Olyan mintha menekülni akarnék valami elől a vallásba, vagy az Úrban keresném a választ a mindennapjaim bajaira, mintha tőle várnék enyhülést. Várom az igazit, a férfit, aki el tudna fogadni így, ahogy vagyok, azonban időm nincs arra, hogyha valaki találkozni szeretne velem egyszer csak, akkor találkozzak vele. Hol az a férfi, aki megelégedne azzal, hogy két hetente 1-szer találkozzak vele, mert sűrűbben lehetetlen lenne. Nem is mernék belekezdeni így egy kapcsolatba, de akkor meg biztos, hogy egyedül maradok. Kettősség dolgozik bennem. Szeretnék is társat, azonban rettegek is. Félek egy esetleges újabb sebektől, félek attól, hogy csak ki akarnak használni, hogy csak hülyítenek. Dagadt vagyok, erre, hogy a lelkem kicsit jobban legyen csokira vágyom, édeset ennék, mintha ez a kis édesség, úgymond magam kényeztetése bármit is megoldana. Aztán mikor befalok mindent persze jön a lelkiismeretfurdalás, és rettegés a mérlegtől. Fogyni szeretnék, mert kellene, hogy ne kapjak én is infarktust idő előtt, mivel nekem még fel kell nevelnem a fiam. Ezzel szemben… áááááá… kész káosz vagyok.

Olyan jó lenne, ha valaki időnként átölelne, ha megsimogatná a fejem. Egy sima mezei simogatásra vágyom… évek óta nem volt ilyen, hogy valaki megsimogasson és itt nem a szexre gondolok, hanem sima, mezei érintésre. Megért valaki? Tudom, hogy ez most semmi más, mint nagyfokú önsajnálat, de mivel nem mondhatom el senkinek, így leírom mindenkinek, hátha könnyebb lesz.