Szomorkásan

2007 május 29. | Szerző: Kamillosz |

 Nem tudom mi van Velem hetek óta. Kilátástalannak érzek mindent. Legfőképp a párkapcsolatbani létemet. Nem látok fényt az alagút végén, vagy egy szilárd talajt az ingoványosban nem érzek. Csak bolyongás, és tanácstalanság. Hiányzik egy társ, hiányzik, hogy valakihez odabújjak, hogy valaki megsimogasson, hiányzik egy mellkas, egy ölelő kar. Nem, nem a szex hiányzik, nehogy azt higyje valaki. Az valahogy kihalt, mármint annak a hiánya. Először hiányzott, ma már nem… Gondolom alkalmazkodott a testem ahoz, ami nincs. Azonban a törődés, a szeretet, az nagyon hiányzik. Csak egy picit… csak egy nagyon picit. Az eddigi tapasztalataim alapján úgy érzem, hogy a még szabad harmincas férfiak mind anyuka szoknyáján ülnek, el vannak kapatva, vagy pedig soha nem akarnak egy normális kapcsolatot, csak szex… Egyszerűen nem tudom, hogy kirívó vagyok a tömegben, hogy Én egy normális életre vágynék? Tudom nehéz azt egy férfinek elfogadni, hogy egy nőnek már van gyereke, és ha a nővel el kezdene foglalkozni, akkor ott kapna már egy gyereket is, egy vadidegen férfitől. Ráadásul valamilyen szinten ennek a férfinek kellene felnevelnie a gyereket a nővel, de kérem ez annyira nagy dolog, és annyira nehéz lenne? Engem nem zavarna, ha a férfinek lenne gyereke. Akkor sem, ha Vele élne. De itt se férfi, se gyerek. Elgondolkodtam a hétvégén azon is, hogy hol és mit rontottam, esetleg rontok el, hogy ezt kapom az élettől. Itt vagyok 31 évesen egy kisgyerekkel egyedül. A volt férj él mint Marci hevesen, boldogan. Nekem meg itt van a magány, és a minden napi harcok. Mivel vagyok Én rosszabb ember, mint Ő?
Tudom, szokták mondani, hogy ahhoz, hogy az ember boldog legyen először szenvednie kell, mert akkor fogja igazán értékelni a dolgokat, de kérem meddig? Én már 3 éve várok, és “szenvedek”… de ahogy elnézem Magam még a következő 10 évben is szenvedni fogok, pedig szeretnék egy családot… Nagyon:( Lehet ez a baj.